Ötvenéves az önkormányzati gimnázium
Közélet > Budakeszi
2014-03-12
A magyar honvédelmi miniszter avatta az aradi vértanú Nagysándor József honvédtábornok domborművét a róla elnevezett, fennállásának 50. évfordulóját ünneplő budakeszi gimnázium bejáratánál. Az alkotás az intézmény egykori diákjának, Gábor Emesének a munkája.
.jpg)
Dr. Dömötörné Papp Hargita igazgató beszédében emlékeztetett arra, hogy sokszor és sokan megkérdőjelezték az iskola létjogosultságát, de eredményeik igazolták, hogy jó döntés volt a fenntartó részéről a gimnázium megtartása, mert akik az oktatást támogatják, a jövőt támogatják. Büszkék a 70-80%-os felsőoktatási felvételi eredményekre, a nyelvvizsga-statisztikáikra, a sporteredményeikre és az ökoiskola címre, a rendszeresen visszajáró öregdiákokra. Az iskola címerében a CAF, az olimpia jelszavának kezdőbetűi az iskola törekvéseit is meghatározzák: Citius, Altius, Fortius – gyorsabban, magasabbra, erősebben!
Az ötvenedik évfordulót a névadó tiszteletére emelt domborművel tették emlékezetesebbé, melyet Hende Csaba honvédelmi miniszter és a Honvédelmi Minisztérium, dr. Csutoráné dr. Győri Ottília és Budakeszi képviselő-testülete, Csenger-Zalán Zsolt országgyűlési képviselő, a Budakeszi Kultúra Alapítvány, Perbál képviselő-testülete és Varga László polgármester, Páty képviselő-testülete, Hidas Mátyás, Herein Gyula, Mayer Gábor és Tagai István ügyvezetők támogattak.
Budakeszi polgármestere Budakeszi önkormányzatának erőfeszítéseit emelte ki, melyet oktatási intézményeinek színvonalas működtetése érdekében tett az elmúlt évtizedekben, s méltatta az igazgató és a tantestület munkáját, melyet a környező településekről is tanulókat vonzó gimnáziumi oktatás rangjának megőrzése érdekében tesz.
Csenger-Zalán Zsolt, a térség országgyűlési képviselője az összefogás erejére hívta fel a figyelmet, amely az iskola fennmaradásában és a mostani dombormű létrejöttében is megmutatkozott.
Hende Csaba honvédelmi minisztert olyannyira megindította a megnyitó ünnepség hangulata, hogy előre elkészített beszédétől eltérve, rögtönzött gondolataival lepte meg a közönséget. Visszaemlékezett Budakeszi három évvel ezelőtti, szintén az ő közreműködésével újraszentelt I. világháborús emlékművére. Kiemelte, hogy Nagysándor József is volt gimnazista, mégpedig a Királyi Katholikus Egyetem főgimnáziumának diákja, ahonnan annak a kornak más nagy alakjai is kikerültek, mint báró Eötvös Károly ügyvéd, író, politikus vagy a másik aradi vértanú, Török Ignác. A miniszter a vértanú tábornok minden időben,a végsőkig, a bitófáig megmutatkozó kötelességtudatát állította a ma diákjai elé, akiknek könnyebb feladat jutott: a lelkiismeretes tanulás. Felhívta a figyelmet Nagysándor József mentéjén a Magyar Katonai Éremrendre, melyet a legnagyobb érdemekért adtak a szabadságharc idején. A diákokat a minél jobb teljesítményre biztatta: „soha ne látszani akarjatok valakinek, hanem lenni akarjatok valakik. Ne a pozíció adjon nektek rangot az életben, hanem ti adjatok rangot a pozíciónak, ami betöltötök”.
Gábor Emese a domborművet értelmezve elmondta, Nagysándor József komoly, elszánt, magas intelligenciájú hazafi kemény tekintetű, tiszteletet parancsoló, tartást sugárzó, mártírhoz méltó vonásokkal. A határozottság, a tisztelet, az alázat, a hazafiság, a kitartás méltó példaképe lehet az iskola diákjai számára. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a neki tulajdonított utolsó szavai: "De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett."
A jubileumi ünnepséget az iskola diákjainak megemlékező műsora tette teljessé. A műsorban Szamek Lili hegedült, Malik Édua énekelt, Kovács Krisztina szavalt, Jánossy Attila és Emődi Nóri táncolt, Dudok Sebastian, Varga Bendegúz, Laky Balázs, Sturcz Gergő, Bereznai Miklós és Vrbovszki Bence a műsorban közreműködött. A gimnázium névadójáról így emlékeztek:
Nagy Sándor József 1804. október 17-én született a Nagyváradhoz tartozó Várad-Olaszi városrészben, vagyontalan római katolikus vallású magyar nemesi családban. Nemesi címerükön egy vágtató lovas látható, a kivont kard hegyén török fejet tartó csonka kar. Egy fiú és egy lánytestvére volt. Jó kapcsolatuk, levelezésük még a legnehezebb 48-49-es időkben sem szűnt meg. Tizenöt évesen hagyta el szülővárosát, hogy katonai tanulmányokat folytasson. 1847-ig szolgált a császári seregben, a bátor és jól képzett lovastiszt a huszárkapitányságig vitte. A rangfokozatokban való lassúbb előrehaladását többen egyenes jellemének és meg nem alkuvó, bátran kinyilvánított magyarságának tulajdonították. 1846-ban lovasbalesetet szenvedett, ettől kezdve a rendszeres lovaglást mellkasi fájdalmai miatt nehezen bírta. Nyugdíjba vonulva a délvidéki Zsombolyán birtokot bérelt, és gazdálkodni kezdett.
1848 tavaszának eseményeit Nagy Sándor József örömmel fogadta, s mikor a kormány nemzetőrséget állított fel, egészsége némi javulása miatt elhatározta, hogy szerepet vállal a seregben. 1848 szeptembere és 1849 januárja között a temesközi csapatokban tűnt fel bátorságával, jó vezetőképességeivel, így többször is előléptették. A tavaszi hadjárat tábornokaként részese lett az Isaszegnél, Vácon, Nagysallónál és Komáromban elért győzelmeknek. 1849 májusában az I. hadtest parancsnokaként olyan nagy feladatot 
kapott, amiről mindig is álmodott. Budakeszi állomáshelyéről kiadhatta a parancsot a budai vár ostromára. A legkeményebb rohamokban személyesen vett részt, és elsőként az ő csapatai jutottak be a várba. Vitézsége a szemtanúk és a korabeli sajtó elismerését is kivívta, viszont Görgey meg sem említette jelentésében. Így sikerei közepette mégis borús kedélyű. Szomorúságából csak a családjával és a menyasszonyával való találkozások zökkentik ki.
1849 nyara nehézségeket hozott: vereségeket, összeütközést a fővezér Görgeyvel, aztán a cári sereg érkezését. Aradra az ő csapatai értek először, ahonnan a parancs értelmében Temesvár felé kellett vonulniuk, ahol kétségbeejtő erőfeszítéssel küzdöttek a túlerővel szemben. Mikor egy katonatársa azzal kereste meg, hogy Kossuthék és mások is menekülnek, így kiáltott fel: „Én nem szököm el, mint egy kutya! Meggyőződéssel harcoltam ügyeink mellett, itt maradok. Tudom, mi sors vár rám: a halál. Nevemet, becsületemet a szökés által nem szennyezem be.”
A halálos ítéletet egykedvűen fogadta. Csak az bántotta, hogy katona lévén nem golyó, hanem kötél általi halálra ítélték. Október 6-án hajnalban két gyertya és egy feszület állt az asztalán. A mellé rendelt szerzetestől azt kérte, hogy imádkozzanak. Mikor a hóhér a nyakára szorította a kötelet, felkiáltott: Éljen a haza!
Ítéleteiben sohasem volt elfogult, bosszúvágy sohasem vezette tetteit, egyike volt, ha nem is a legszerencsésebb, de a leghazafiasabb érzelmű tábornokainknak. Õ volt a magyar függetlenségi gondolat egyik legkövetkezetesebb híve. Teste 1932-ig jeltelen sírban pihent a vesztőhelyen. Nem maradt utána özvegy és gyermek. Nem maradt utána csak egy fésű, néhány inggomb, az órája, az iratai és a gyűrűje…
Nemzetiszín lobogó
röpült a szemek előtt,
behasadt fecskeszárnya
vívta a zöld levegőt.
Félelmes tavaszidő
láttatott seregeket...
Gyönyörű elgondolni
azt, ami nem lehetett.
(Szécsi Margit: Március 15.)
Koós Hutás Katalin fotók: Bánkuti Ákos
