Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Budakeszi 1944 karácsonyán

Múltunk tanúi

2012-12-25


A Karácsony a szeretet és a béke ünnepe. Számunkra 1944-ben Budakeszin nem az volt. Az oroszok mind mélyebben nyomultak az országba és a várható nagy viharnak mind több jele volt. Az ágyúdörgés napról-napra közelebbről hallatszott és éjszakánként láttuk a torkolattüzek felvillanó fényeit. Mikor a községben elszállásolt katonák jelentették, hogy az oroszok Etyeken vannak, senki nem akarta elhinni. Még mindig azt reméltük, hogy a mi szép községünkig nem jutnak el, a magyar honvédek és a Wehrmacht katonái visszaverik őket. A Karácsonyt megelőző napon végrehajtott légitámadás sem tudta ezt a meggyőződésünket megingatni.

A Szenteste abban az évben vasárnapra esett, a nap aznap olyan gyönyörűen ragyogott, mint egy tavaszi napon. A falu lakosai szokásukhoz híven a templomba siettek.
Időközben már olyan hírek is érkeztek, hogy az ellenség már állítólag Pátyon van. De mi még mindig reménykedtünk. Ekkor jött a szanatóriumoknak szállító pátyi tejeskocsi és elment Páty irányába. Reménykedtünk, hogy ha nem jön vissza, akkor a hírek nem igazak. Közben orosz felderítőgépek is elrepültek felettünk. Gépfegyvereik kattogása figyelmeztető jelként kellett volna, hogy szolgáljon számunkra. Azután fenyőágakkal díszített katonai teherautók - megrakva éneklő német katonákkal - Páty felé tartottak Buda felől. Egy újabb reménység számunkra.
Ezután azonban felgyorsultak az események.  A pátyi tejeskocsi visszajött. Sofőrje, akinek arcán a rémület még mindig látható volt, elmondta nekünk, a még reménykedőknek, hogy az oroszok már elhagyták Pátyot és Budakeszi felé nyomulnak Alig mondta mindezt  el, már rendezetlenül menekülő német katonai járművek tűntek fel és igyekeztek Buda felé. A nálunk beszállásolt katonák minden irányba menekültek a faluból.
Egy orosz egység közben elérte falu végét, a Pátyi út mentén álló pincesort, ahol az első páncélosból a falu irányába leadtak egy lövést. A gránát a templom tornyának a közepébe csapódott be és a tetőterében robban fel. Ebben az időben a templomban éppen karácsonyi "nagyüzem" volt. A robbanás nagy ijedtséget keltett a hívőkben. Senki nem tudta, mi a teendő. A misét celebráló prelátus még egyszer megáldotta a híveket és javasolta, hogy hagyják el a templomot rendezetten, nyugodtan, és amilyen gyorsan lehet a lakásokban és pincékben keressenek menedéket.   
Orosz repülők húztak el a falu fölött és az első páncélosok felfelé nyomultak a Fő utcán. Õket menetelő orosz katonák követték.  Néhány magyar és német katona annyira meglepődött, hogy az utolsó menekülési lehetőséget is elmulasztották. Nekik civil ruhákat adtunk, hogy a legrosszabbtól megmentsük őket.
Ilyen volt a mi 1944-es karácsonyunk. Az oroszok ugyan tovább nyomultak Budapest felé, de a Vár csak február 13.-án esett el. Addig településünk az orosz frontvonalban volt és elmondhatatlan szenvedéseknek volt kitéve. Buda eleste után a harcoló csapatok egymás után  elvonultak a faluból. Mi pedig megpróbáltuk házainkban és lakásainkban a pusztítás nyomait eltüntetni, megmaradt javainkat összeszedni, hogy valamennyire rendezetten, fojtott fájdalommal folytathassuk életünket. 

 Irta: Máté (leánykori nevén Pfendtner) Edit

WEIHNACHTEN 1944 IN UNSERER HEIMATGEMEINDE

Weihnachten, das Fest des Fiedens, für uns sollte es dies 1944 nicht sein.
Die russische Armee rückte immer tiefer ins Land, und der große Sturm schickte schon seine Vorboten zu uns. Tag für Tag kam der Kanonendonner immer näher und nachts sahen wir das Blitzen der Abschüsse. Als die in der Gemeinde einquartierten Soldaten berichteten, daß die Russen schon in Edeck (Etyek) sind, wollte es niemand glauben. Wir hofften immer noch, daß sie unsere schöne Gemeinde nicht erreichen und von der ungarischen Honvéds und der deutschen Wehrmacht zurückgedrängt werden. Auch der am Tagevor Weihnachten erfolgte Luftangriff konnte diese Hoffnung nicht erschüttern. Der Heilige Abend fiel in diesem Jahr auf einen Sonntag, und die Sonne schien so schön wie an einem Frühlingstag. Die Einwohner unserer Gemeinde sinddem Brauche getreu in die Kirche geeilt.
Inzwischen erreichten uns neue Nachrichten, daß der Feind bereits im Nachbarort, Páty sei. Doch wir hofften immer noch. Da kam der die Sanatorien beliefernde Pátyer Milchwagen vorbei. Er fuhr in Richtung Páty. Unsere Hoffnung war, sollte er nicht wiederkommen, müsse das Gerücht unwahr sein. Inzwischen überflogen uns russische Aufklärungsflugzeuge. Das Geknatter ihrer Maschinengewehre hätte uns als Tannenzweigen weihnachtlich geschmückte Militärfahtzeuge, besetzt mit singenden deutschen Soldaten von Budapest in Richtung Páty vorbei. Für uns ein neuer Hoffnungsschimmer. Dann aber überstürzten sich die Ereignisse. Der Milchwagen aus Páty kam zurück. Der Kutscher, dem der Schrecken noch im Gesicht stand, sagte zu uns immer noch Hoffenden, die Russen hätten schon Páty verlassen und strömten nun nach Budakeszi. Kaum hatte der Kutscher seinen Bericht beendet fuhr auch schon deutsches Militär, ungeordnet in ihren Autos Flüchtend in Richtung Budapest vorbei. Die bei uns einquartierten Soldaten flüchteten in alle Richtungen aus der Gemeinde.
Inzwischen erreichte eine russische Einheit die in Richtung Páty liegende Weinkeller-Reihe, von wo aus der erste Panzer einen Schuß gegen unser Dorf abfeuerte. Die Granate schlug in die Mitte des Kirchturmes ein und detonierte aufdem Dachboden der Kirche. Zu dieser Zeit fand in der Kirche gerade das weihnachliche Hochamt statt. Die Detonation verbreitete großen Schrecken unter den Gläubigen. Man wußte nicht, was jetzt zu tun sei. Der die Messe zelebrierende Prälat segnete noch einmal die Anwesenden und empfahl, die Kirche geordnet und ruhig zu verlassen und so schnell wie möglich Wohnungen und Keller aufzusuchen.
Russische Flugzeuge überflogen wiederholt die Gemeinde, in den Straßen war Maschinengewehrfeuer zu hören, und die ersten russischen Panzer Krochen die Hauptstraße bergan. Ihnen folgten marschierende Einheiten. Einige ungarische und deutsche Soldaten waren derart überrascht, daß sie auch die letzte Fluchtmöglichkeit verpaßten. Wir gaben ihnen Zivilkleidung, um sie vor dem Schlimmsten zu bewahren.
Das war unser Weihnachtsfest 1944. Die russische Armee stieß nun nach Budapest vor, aber die Belagerung der Ofner Burg dauerte noch bis zum 13. Februar 1945. Währenddessen mußte unser Dorf, als vorderstes Kampfgebiet unsagbares Leid ertragen. Am 13. Februar 1945 ist Budapest endgültig gefallen, und die Kampftruppen wurden nach und nach abgezogen. Wir aber versuchten in unseren Häusern und Wohnungen die Spuren der Verwüstung zu beseitigen, unsere verbliebene Habe zusammenzusuchen, um einigermaßen geordnet im dumpfen Schmerz weiter leben zu können.
Von Edith Máté (Math) ged. Pentei (Pfendtner)


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg